Szerző:
Vincze Teréz|
Felviteli dátum: 2007. 11. 20.
|
Típus: Cikk, tanulmány
|
Témakör: Önreflexió a filmművészetben
|
Megjelent:
Metropolis - 2007 / 2 - Önreflexió a filmművészetben
Felületkezelés
Önreflexivitás Michael Haneke filmjeiben
(A tanulmány teljes szövege a Metropolis 2007/2., a filmi önreflexiót tárgyaló számában olvasható.)
A szöveg a Michael Haneke filmjeiben megjelenő önreflexiós technikákat vizsgálja, különös tekintettel a Benny’s video és a Rejtély című filmekre. Ennek során kétféle kérdésre keresi a választ. Egyrészt megpróbálja leírni, mik jellemzik formai értelemben ezeket a jelenségeket, vagyis hogy Haneke filmjei milyen típusú önreflexiót valósítanak meg. Ebből a szempontból a film mediális megformáltságára, vagyis például a képfelület és a képkeret értelmezésére, illetve az alkotásnak a befogadóhoz való viszonyára reflektáló elemek kerülnek vizsgálat alá. A szerző szerint Haneke filmjeiben ez a két reflexiótípus egyedi módon ötvöződik, s ezt a technikát nevezi a szerző a képfelületekre vonatkozó sajátos „felületkezelésnek”.
A másik probléma, melyre az írás választ keres, hogy hogyan helyezhető el Haneke filmjeinek önreflexivitása egy történeti poétikai, illetve filmstílustörténeti keretben. A megválaszolandó kérdés lényege, hogy Haneke önreflexivitása inkább a modernista film alapvető jellemzőjeként felfogott kritikai önreflexivitáshoz áll közel, vagy pedig kritikai jelleggel nem rendelkező, posztmodern reflexivitásról van itt szó. Ennek eldöntésére a szerző egy összehasonlító elemzés segítségével tesz kísérletet: két jelentős, erőteljesen önreflexív modernista film (Antonioni: Nagyítás és Bergman: Persona) „felületkezelési” technikáit veti össze Haneke eljárásával.
Angol összefoglaló:
Teréz Vincze: Surface Treatment
Self-Reflexivity in the Films of Michael Haneke
Teréz Vincze’s essay examines the self-reflection techniques within Michael Haneke’s films, with a primary focus on the films Benny’s Video and Hidden. Vincze’s inquiry aims as answering two sorts of questions. Her first goal is to describe the formal characteristics of these phenomena, in other words, what sort of self-reflection is employed in Haneke’s films. From this angle, the medial structure of the film is examined, for example, the interpretation of visual surface and visual frame, as well as elements that reflect on the relationship between the film and the viewer. Vincze contends that in Haneke’s films, these two types of reflection are combined in a unique way, yielding a special technique for visual surfaces that she calls “surface treatment”.
The second question that Vincze sets out to answer is how the self-reflexivity of Haneke’s films can be positioned within a historical or poetic framework, or one set up to examine the history of film style. The issue is whether the self-reflexivity of Haneke is closer to the critical self-reflexivity that is a fundamental feature of modernist cinema, or whether his is a postmodern reflexivity void of a critical character. In an attempt to answer this question, Vincze implements a comparative analysis: she compares Haneke’s method with the “surface treatment” techniques within of prominent modernist films both of which make extensive and powerful use of self-reflection (Antonioni: Blow Up and Bergman: Persona). |
Kapcsolódó írások:
Bevezető az Önreflexió a filmművészetben című összeállításhoz
Realizmus és film
Brecht és az önreflexív film politikája
Belenézni a kamerába
Tükröt tartani a kamerának
A jelentés nyomában
|
