Jelen összeállításunk szorosan kapcsolódik előző, Narratív komplexitás című lapszámunkhoz. Részben folytatja, részben ki is tágítja annak szempontrendszerét. Az összetett, csavaros, a nézőtől fokozott értelmezői aktivitást igénylő elbeszélésszerkezetek elemzéseihez a most megjelenő szövegek közül Thomas Elsaesser alapvető tanulmánya kötődik a legszorosabban, amely az elmejátékfilm (mind-game film) fogalmának bevezetésével, kidolgozásával számottevően hozzájárult a narratív komplexitás körül kialakult filmtudományi diskurzushoz. Az Elsaesser által összegyűjtött filmekben a történet egy szereplője és/vagy nézője egyfajta alkotói „játék” áldozata. Vagyis vagy valamely szereplővel játszik a környezete – olykor kegyetlen, halálos – játékot, vagy a befogadó érezheti magát labirintusban, amennyiben az elbeszélés során bizonyos lényeges információkat félrevezetően mutatnak be, illetve visszatartanak előle, vagy pedig e két jellegzetesség akár egymást kiegészítve jelentkezik. A szerző a fenti megközelítés mentén többek között olyan filmekről beszél, amelyekben a főhős valamilyen mentális problémával küzd, és ez az adottság motiválja a történetvezetés szokatlan megoldásait, vagy amelyek narratívája különféle tudatállapotok váltakoztatásával, egymásba keverésével, illetve párhuzamos, alternatív világokkal dolgozik. Végkövetkeztetéseiben pedig a film és a befogadó közötti új viszony sajátosságait körvonalazza.
Egyes felvetéseit tekintve éppen az Elsaesser-tanulmányra is támaszkodik Berta Zsóka írása, amely két alkotás, Christopher Nolan Memento (2000) és Michel Gondry Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004) című filmjének részletes narratív elemzését nyújtja. A szerző számára e munkák értelmezésének központi kategóriája a személyes identitás, illetve az ennek koherenciáját megteremtő emlékezés. Ez a megközelítés már csak azért is különösen indokolt, mivel mind Nolan, mind Gondry arra építi fel filmjét, hogy az elbeszélésmód alkalmazkodik a főhős aktuális tudatállapotához, mentális folyamataihoz. Ily módon az időkezelés felfejtésével, a meghatározó karakterjegyek elkülönítésével, az eltérő alkotói eljárások nyomon követésével a szerző egyaránt az emlékezés mozgóképi reprezentációs lehetőségeit kutatja.
A következő tanulmány – az előzőhöz hasonlóan – ugyancsak a komplex történetmesélésről a nemzetközi szakirodalomban született elemzések visszatérő filmpéldáiból válogat. Ezúttal egyebek mellett az Eredet (Christopher Nolan, 2010), a Mátrix (Andy Wachowski, Lana Wachowski, 1999), a Harcosok klubja (David Fincher, 1999) kerül elő. Ám ezeket Such Dávid egy olyan szempont szerint tárgyalja, amely a korábbi szövegekben vagy egyáltalán nem vagy csupán érintőlegesen szerepelt. Ez pedig nem más, mint a filmek mögöttes filozófiai tartalma. A szerző tehát az általa kiválasztott alkotásokat egy-egy, a filozófia történetében jól ismert gondolatkísérlet mozgóképi megfogalmazásaiként interpretálja, és így értelemszerűen nem annyira filmnyelvi, formai analízist végez, mint inkább azokat az ismeretelméleti, etikai, elmefilozófiai kérdéseket igyekszik feltárni, kifejteni, amelyek művészi megfogalmazásaiként ezek az alkotások elénk állnak. Mindezt az angolszász bölcseletben dominánsnak tekinthető analitikus filozófia perspektívájából teszi.
A hollywoodi művek hegemóniáját, felülreprezentáltságát szerencsésen megtöri az összeállítás utolsó két szövege. Csönge Tamás A látszatok valóságai című tanulmánya egy fiatal spanyol rendező, Nacho Vigalondo 2007-ben forgatott debütáló munkáját, az Időbűnöket elemzi. A termékeny asszociációkat megnyitó írásban a narráció mellett az önreflexivitás valamint a személyiségértelmezés szempontrendszere is érvényesül. Miközben az alacsony költségvetéssel készült, visszafogottabb formanyelvű alkotás az időutazásos sci-fik filmtörténeti kontextusában helyezhető el, az időutazás jelen változata Csönge Tamás olvasatában már egyszerre történetelem és narratív fogás. Egyrészt ebből a konstellációból ered az önreflexív szint; másrészt a narratívának ebben a vetületében már nem is az időutazás tudományos fantasztikuma válik érdekessé, hanem a személyiségnek, a szabad akaratnak, a lehetőségek párhuzamosságának az a koncepciója, amely az időutazás metaforájával vagy képével beszélhető el a legplasztikusabban.
Végül Czirják Pál Feltérképezetlen tájak című írása a magyar film területén kutatja a narratív komplexitás megvalósulásait, mindenekelőtt Janisch Attila két nagyjátékfilmjére, az 1997-ben bemutatott Hosszú alkonyra valamint a 2004-es Másnapra fókuszálva. A műelemzéseken keresztül részben azt vizsgálja, mennyiben adaptálhatóak a narratív komplexitás elemzési, értelmezési stratégiái a mozgókép hazai történetére, részben arra keresi a választ, Janisch Attila és mások filmpoétikájában milyen helyet foglal el az elbeszélésmódokkal való kísérletezés, milyen szerepei lehetnek a linearitás, a hagyományos időkezelés felmondásának.
Az összeállítással elsősorban az volt a szándékunk, hogy felmutassuk a narratív komplexitásra vonatkozó teoretikus irodalom egy-egy továbbgondolási lehetőségét, esetleg felvillantsunk néhányat a párhuzamos – hasonló problémákat más nézőpontból vizsgáló – megközelítések közül. Ha a beválogatott tanulmányok révén sikerül árnyalnunk a képet, ha sikerül beemelnünk néhány új, produktív aspektust, máris elértük legfontosabb céljaink egyikét.
