Az egyik 1940-es években készült Tapsi Hapsi-rajzfilmben Elmer Fudd, akit a sors és a narratíva újfent Tapsi Hapsi hajkurászására késztet, többször rálő menekülő nemezisére. A kilőtt golyók nem érik el a várt hatást. A Warners rajzolt töltényeinek természetesen jellemző tulajdonságuk, hogy képtelenség gyilkolni velük, ám Tapsi Hapsi ezúttal megáll, és kiszól a közönséghez: „Hapsikáim, ezek itt vaktöltények! Az igaziakat a tengerentúlra tartogatjuk.”
Ez a pillanat véleményem szerint találóan szemlélteti, hogy miként viszonyul a műalkotás az anyagi világ és a történelem dinamikájához. Először is adott az a távolság, amely elválasztja a művet a materiális valóságtól, mely távolság elidegeníthetetlen és konstitutív része a művészetnek. A kódok és konstrukciók távolsága ez; olyan távolság, amely amennyiben megengedi a műnek, hogy tudásformává váljék, azt csakis közvetített, nem tudományos módon teszi. Hiszen a rajzfilm mindenekelőtt rajzfilm, és nem valami más. Másodszor ott az a távolságtartás, amellyel a mű önmagát szemléli, önnön konvencióiról és előfeltevéseiről beszél. Ez az önreflexió attitűdje; általa a szöveg elidegeníti önnön formai megoldásait. A kérdéses pillanatban például a rajzfilm nyíltan jelzi rajzfilm mivoltát. Végül létezik egy harmadik attitűd is, amelyet a rajzfilm e pillanatban előtérbe helyez: ez a műalkotás zárt világából a valóságos világba mutat, amelyről a művészeti közvetítés hajlamos megfeledkezni. A rajzfilm egy olyan cselekedetre – a gyilkolásra – emlékeztet bennünket, amelyről a rajzfilmek rendszerint torz képet festenek. Jelen esszé elsősorban az említett attitűdökkel foglalkozik: azzal a velünk született attitűddel, amely művészetté – nem pedig valami mássá – teszi a művészetet, valamint azokkal a szándékolt attitűdökkel, amelyek az önreflexió és a társadalomkritikai szemlélet kapcsolatából vagy konfliktusából erednek...
