„Évek óta próbálom a nézők számára visszaállítani azt a fajta szabadságot, amit a többi művészeti ág biztosít nekik. A zene, a festészet, a képzőművészet a művet csodáló befogadót hagyja lélegzethez jutni. A nyelvalapú művészeti ágak már amúgy is komoly mértékben korlátozzák ezt a szabadságot, mivel kénytelenek nevükön nevezni a dolgokat. De amit nevén nevezünk, az művészi értelemben halott, nem lélegzik tovább, és csak a műről szóló eszmecsere során kerülhet elő újra. A film ezt csak súlyosbítja. Míg az olvasó a saját fejében alkot képet az olvasottakról, addig a néző azt a képet látja, amit a rendező elé tár. Más szóval a film már első perctől a befogadó jogfosztásának irányába halad. De ha a film művészet szeretne lenni, akkor komolyan kell vegye a közönségét, és amennyire csak lehet, vissza kell állítania annak elorzott szabadságát.”
(Az interjú teljes szövege a Metropolis 2011/4-es számában olvasható.)
