Bevezetés A nemzetközi filmfesztiválok, a független filmek számára alternatív megmérettetési lehetőséget teremtő hagyományuknak köszönhetően, híresek arról, hogy Amerikán és Európán kívülről érkezett rendezőket fedeznek fel és mutatnak be a világnak. Az az ismertség például, melyre Akira Kurosawa és Satyajit Ray az 1950-es években a Cannes-i Filmfesztivál által tett szert, mindkét rendezőnek nemzeti és nemzetközi hírnevet hozott, amely a japán és indiai filmre irányuló figyelem fölélénkítésében is szerepet játszott. Az 1990-es években maréknyi iráni filmkészítő fesztiválsikere, leginkább Abbas Kiarostami 1997-ben elnyert Cannes-i Arany Pálmája segített elismertté tenni az iráni filmet. Az elmúlt évtized végére a következő fesztiválsikerének köszönhetően Kiarostami az Irán határain belül mérsékelten ismert rövidfilm- és dokumentumfilm-rendezőből egy csapásra nagyrabecsült nemzetközi híresség lett, akiről dicsérően szól a neves francia újhullámos veterán, Jean-Luc Godard, és akit a nemzetközi filmművészet olyan jól ismert alakjaihoz hasonlítanak, mint Kurosawa és Ray. E fejezet azon komplex mechanizmusok feltérképezéséhez kínál nézőpontokat, melyek hozzájárultak az utóbbi években az iráni filmre és filmkészítőkre, különösen a Kiarostamira irányuló megnövekedett figyelemhez. Ahelyett, hogy az ilyen filmkészítőket mint auteur-öket venném nagyító alá, inkább egy kevésbé romantikus megközelítést alkalmazok e szövegben, mely azt mutatja meg, hogyan járulnak hozzá a társadalmi-gazdasági tényezők és az intézményi politika ahhoz, hogy a filmek, filmkészítők és nemzeti filmgyártások magas művészi rangra emelkedjenek...
