Szerző: Bácskai-Nagy Barnabás
Lichter Péter A VHS gyermekei: A kilencvenes évek meghatározó filmélményei című könyvéről
(Jelen írás a Metropolis 2025. évi recenzióíró pályázatán harmadik helyezést ért el.)
Nem egyszerű elfogultság nélkül írni egy olyan kötetről, amely maga is, nem titkoltan személyes benyomásokra és múltba kapaszkodó, megszépülő nosztalgikus élményekre támaszkodik. Ráadásul jelen sorok írója – amennyiben a globalizált filmtörténet évtizedeit tekinthetjük meghatározó szocializációs közegnek – a szerzőhöz képest már egy következő generáció tagja: a kötetben tárgyalt filmekhez ugyan engem is hasonló érzelmi kapocs köt, azokat már áttételesen éltem át. De még használtam VHS-t, időzítettem TV-ről felvételt és voltam olyan dilemmában, hogy vajon melyik kevésbé nyüstölt kazettára vegyem fel a legújabb low budget filmet, aminek ajánlójából két snittet láttam véletlenül és akkor a legizgalmasabb dolgot jelentette gyermeki fantáziámnak és kíváncsiságomnak. Ugyan ebbe akkor még nem gondoltam bele, de ez valójában először tett aktív tartalomformálóvá – a VHS jelentette az első szárnypróbálgatásait annak, hogy saját személyes kánon mentén ismerkedjek a filmkultúrával.
Általános iskolás éveimet, és így a tudattalan, ám dinamikusan kibontakozó filmfogyasztásomat már a kétezres évek második felében töltöttem, ez ugyanakkor nem okozta azt, hogy a könyvben tárgyalt filmek fejezeteinek olvasása nem jelentett volna számomra is émelyítően kellemes és szinte zsigerien átélhető múltidéző utazást. Valóban: a mai napig, ha egy fárasztó nap végén komfortfilmre vágyom, nagyon nagy eséllyel a kilencvenes évek egyik felejthetetlen alkotására esik a választásom. „A kilencvenes évek soha nem térhet vissza, mert el sem ment igazán”[1] – állítja a szerző, és erre a megállapítására lényegében az egész könyv summájaként is tekinthetünk. Egy olyan évtizedről van szó, amikor még minden újdonság izgalmasnak hatott, amikor még nem volt fullasztó az internet, amikor még nem lepett el mindent a digitális utómunka, de az alkotók bátrabban kísérleteztek és már kellő kreativitással, zöld utat kapva, a stúdiók által megteremtett anyagi háttérrel szinte bármi a mozivászonra álmodható volt. Ráadásul elég felütni néhány internetes fórumot, hogy megbizonyosodjunk, ez univerzális élmény – a kilencvenes évek iránti nosztalgia kollektív élménye egyaránt megtalálható a kapitalista fellegvárakban és a rendszerváltás utáni Magyarországon.
Lichter Péter (1984–) legújabb kötete nem egyszerű vállalást tűz ki maga elé: a kilencvenes évek popkultúrájának letűnt atmoszféráját kívánja újraéleszteni. Ezt ugyanakkor nem művi úton, frankensteini toldozó-foltozó reanimálással teszi; sokkal inkább mágikus műveletet hajt végre. Érzeteket, benyomásokat, homályba burkolódzó emlékeket kell megnevezve előhívni, és azokból stabil lábakon álló emlék-testet kreálni. Ez bizonyos szempontból nehezebb feladat, mint a klasszikus értelemben vett tudományos kutatómunka mérhető eredményeit rendszerezni és publikálni – a rendkívül sok érzelmi behatás önkéntelenül is líraibb irányba mozdíthatja a munkát. Ami a kötettel, minden erényével együtt meg is történik, ám ez inkább erősíti, semmint gyengíti mondanivalóját. A kétezerhúszas évek közepéről visszatekinteni a három évtizeddel ezelőtti szubjektív élményekre, és azokat, a szerző szavaival, egy „nagyobb kirakós rendszerébe simítani”[2]: a vállalás nem egyszerű, de rendkívül hálás feladat.
A VHS-élmény mára egyre inkább „örökölt emlékezetté” válik, a fiatalabb, streaming platformokon, illetve social media felületeken szocializálódott nézők már csak közvetítve ismerik, és lassan a pincékből és padlásokról is eltűnnek az utolsó, nem is VHS, hanem DVD kiadványok. A könyv ebben az értelemben hídnak is tekinthető: lehetőséget ad arra, hogy egy későbbi generáció – akár egyszerűen csak filmrajongó középiskolások – reflektált módon ismerkedjenek meg azzal a médiakörnyezettel, amelyből a mai filmkultúra kifejlődött, és amelyek kanonizált valóját („kultfilmmé” válásukat) már jórészt az online térből sajátították el.
A szerző már évek óta hiánypótló munkát végez a magyar filmtudományi könyvek disszeminációs feladataiban. A VHS gyermekei jelentőségét növeli, hogy a magyar filmtudományos és filmesztétikai ismeretterjesztés meglehetősen fragmentált: a streaming platformok korszakában ritkán születnek olyan művek, amelyek egyszerre képesek (vagy akarják) megszólítani a filmrajongókat és a szakmai közeg képviselőit. Ráadásul az elemző és kritikai szövegek – a filmfogyasztással együtt – szinte teljes egészében az online felületekre kerültek, ahol a filmkritikusok egyre nehezebben töltik be a kommentmezőkkel szembeni kapuőr feladatukat (vagy szándékukat?). Ugyan a kötet elsősorban nem a szakmabelieket célozza, meglátásaiban mégis tud újító és hiánypótló lenni: különösen, ha a hollywoodi kommersz filmek akadémiai munkákban megfigyelhető marginalizáltságára gondolunk.[3]
Lichter ismeretterjesztő írásaiban mindig jó érzékkel adagolja még a laikus olvasóknak is a filmről való gondolkodás lehetőségeit, miközben a maga sajátos asszociatív stílusában rendkívül széles filmes palettán mozog. Írásaiban a filmes kánonok feloldódnak, így egy mondaton belül könnyen megfér egymás mellett például a Kis hableány (The Little Mermaid, Ron Clements – John Musker, 1989) és a Kannibál Holokauszt (Cannibal Holocaust, Ruggero Deodat, 1980). A VHS gyermekei Lichter Péter eddig megjelent filmes könyveinek sorába organikusan illeszkedik, sőt, valójában érdeklődésének számot adó, könyvesbolti nyilvánosság elé tárt munkáinak sajátos esszéisztikus keveréséről van szó, ami a kötet hármas szerkezetében is tetten érhető. A filmelemzésekből, esszékből és interjúkból álló kötet egyszerre jelenti a szerző számára az évtized személyes és generációs értelmezését, és annak meghatározó filmélményein keresztüli (újra)élését. A kötet nem pusztán beszámoló, hanem kultúratudományi értelemben is releváns: egyes fejezetei olyan témákat tárgyalnak, amelyek a magyar filmkönyves repertoár margóján helyezkednek el. Ilyen például a katasztrófa- és különösen a túlélőfilmek szubzsánerének dedikált fejezet, vagy a digitális átállás nézői oldalról értelmezett folyamata.
Az 52 film… sorozatból átörökített filmismertetők (amelyek könnyedebb stílusát a szerző egyébként a Letterboxd[4] online közösségének írt értékeléseiben is rendszeresen műveli) koncepciója alapján itt tizenegy alkotás kritikai reflexiója áll. Az évtized minden évének egy (önkényesen) választott filmjéről gondolkodik 1990-től 2000-ig, és ezeket döntően személyes kötődésén keresztül helyezi el a kilencvenes évek popkultúrájában. Ezen túl felsorolja még az adott év számára legkedvesebb filmjeit is, amik között a legtermészetesebb módon találunk a romantikus vígjátéktól a gótikus horrorig címeket. Természetesen az, hogy a szerző nyilvánvalóan rajong ezekért a filmekért (amelyeket a Reszkessetek betörők! és a Rekviem egy álomért keretez), nem jelenti azt, hogy ezek a fejezetek pusztán „szerelmeslevelek” volnának.
[A kötet]Lichter Péter a rendezői munkásság felől közelít a filmekhez, és az életművekben elhelyezve fogalmazza meg azokat a szociokulturális kötöttségi pozíciókat, amiket ezek a filmek képviselnek. Ez egyaránt igaz az adott alkotásban megjelenő karakterek és színészeik helyzetére, a film évtizedbeli jelentőségére, valamint az utólagos kanonizált megítélésükre. A válogatás, amellett, hogy rendkívül alkalmas a kilencvenes évek amerikai filmkultúrájának bemutatására, egy olyan filmes ízlésről árulkodik, amely ugyan a korszak kereskedelmi tévés és mozis importdömpingjén szocializálódott, mégis (a szerző szavaival élve) „kapudrogként” funkcionált a morálisan és filmnyelvileg is jobban rétegzett filmélmény felé.[5] A lista pontosan ragad meg egy meghatározott kulturális tapasztalatot, de a teljesen szubjektív módon összeállított tulajdonsága miatt nem lehet mindenre kiterjedő. Biztosan lesznek olvasók, akik hiányolják a hollywoodi narratívákon túllépő alkotások beemelését, a nem amerikai, különösen a magyar filmek fogyasztásának említését vagy a döntően férfi nézőpontok kibővítését. Ezek a hiányok nem gyengítik a könyvet, sőt kijelölhetnek egy továbbgondolási irányt, kiindulópontként szolgálhatnak egy még több párhuzamos nézői pozíciót megragadó vizsgálat számára.
A válogatott filmeket nem a műfajiság szerinti kiválasztás (bár talán az akció-dráma-thriller hibridek többséget alkotnak), hanem érzelmi, már-már egzisztencialista tónus motiválta. A zsánerhibriditás ellenére a kontrollvesztettség motívuma tűnik a legpontosabb összekötőnek az évenkénti filmelemzésekben. Akár a Reszkessetek betörők!(Home Alone, Chris Columbus, 1991), Batman visszatér (Batman Returns, Tim Burton, 1992), A szökevény (The Fugitive, Andrew Davis, 1994), León a profi (Léon, Luc Besson, 1995), Szemtől szemben (Heat, Michael Mann, 1996), Fargo (Fargo, Joel Coen – Ethan Coen, 1996), Hét év Tibetben (Seven Years in Tibet, Jean-Jacques Annaud, 1997), Az őrület határán (The Thin Red Line, Terrence Malick, 1998), vagy a Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream, Darren Aronofsky, 2000) figuráit vesszük, mindegyikük az események sodrásában és identitásválságban találják magukat, és olyan szituációkkal kell szembenézniük, amelyek végső soron a kontroll vissza- vagy megszerzésének céljára irányulnak. Ahogy a mai, úgy minden bizonnyal a kilencvenes évek VHS-gyermekének sem volt idegen ez az élmény, ám Lichter válogatása mégis egy generációs tapasztalatnak a kódolt lenyomata: a rendszerváltás utáni Magyarország és a tinédzserkor sajátosan összeér, az alakuló struktúrák még egyikben sem szilárdultak meg, a nyugati popkultúra pedig egyszerre volt vonzó és túlterhelő. Ez az átmenetiség szintúgy tetten érhető a VHS médiumában: egy olyan analóg technológia, ami előkészítette a digitális (tartalom)fogyasztás elvárásait, a kontrollt és ismételhetőséget.
A könyv másik szerkezeti elemét egy olyan interjúcsokor jelenti, amelyben a szerző kortárs, szakmabeli barátainak véleményét ugyanazon kérdéssor mentén kéri ki. Ezek reflektív keretet adnak Lichter kritikáinak személyes hangvételéhez, és így rajta és az olvasón túl egy harmadik hangot is ad a közös gondolkodásnak. Beszélgetőtársai (rendezők, producerek, kritikusok) lehetőséget adnak arra, hogy a személyes megélést generációs élménnyé konvertálja és a szubjektív ízlés mellett megjelenjenek a korszak élményének közös vonásai. Bár az interjúk megszakítják az esszék koherens gondolatmenetét, hamar világossá válik funkciójuk: a rajongói befogadás sokféleségét illusztrálják, és az egyéni filmtapasztalatot a szakmai diskurzus keretei közé terelik. Bár az interjúk megszakítják az esszék koherens gondolatmenetét, hamar világossá válik funkciójuk: a rajongói befogadás sokféleségét illusztrálják, és az egyéni filmtapasztalatot a szakmai diskurzus keretei közé terelik.
A kérdéssor továbbra is személyes hangvételű, struktúrája elsősorban a meghatározó filmélményekre fókuszál, de a válaszokból élesen kirajzolódik a gyermeki tapasztalat és a későbbi kritikai-szakmai rálátás kettőssége, ami a nosztalgiát egyben objektív keretbe is foglalja. A beszélgetésekben világossá válik, hogy a kilencvenes évek filmkultúráját annak egyszerre transznacionális és helyi volta, a hollywoodi narratíváktól meghatározott, mégis a magyar lakások nappalijának vagy mozijainak csodálattal telített fantáziája tette sajátosan „honosított” élménnyé. Az interjúk így nem csupán kiegészítő anyagok, hanem a kötet olyan diszkurzív terei is, ahol találkozhat a személyes és a szakmai kereteken belüli strukturált médiatörténeti gondolkodás.
A kötet harmadik nagy egységét alkotó esszék azonban még tágabb perspektívát jelölnek ki: ezekben Lichter elmozdul a személyes filmélmények feltárásától egy olyan kulturális-történeti kép felé, amely az évtized filmkultúráját teljességében kívánja ábrázolni. Ez szintúgy illeszkedik a szerző korábbi alkotásainak sorába, és a rendezői portrék (például Spielberg vagy Soderbergh), vagy filmtörténeti és műfaji/filmnyelvi összefoglalók (Az amerikai film rövid története, vagy a Found footage filmek formavilága) sűrített örökségének tekinthetők. Ha a válogatott filmelemzések a filmtörténet megközelítésének négy iskolájából[6] az esztétikai irányt képviselik, akkor ezek az esszék az intézményi, technológiai és társadalmi vonatkozásokra, valamint a szerzőiségre fektetett hangsúlyra kívánnak rávilágítani.
A kilencvenes évek műfajképét az évtized szorongásaiból és annak magyarországi részlegesen meg-, félre-, vagy meg nem értettségéből vezeti le. A műfaji elemzései igazodnak ehhez, és láthatóan fontos belső munka volt számára, hogy ennek az időszaknak a gyermeki emlékezetét összeegyeztesse az időszak utólagos, már több nézőpontot ismerő és aktívan kereső szemléletével. Elemzései során folyamatosan ingadozik a kritikai távolságtartás és a gyermeki élménymintázatok között. Többek között ettől lesz a kötet rendkívül olvasmányos: mintha csak egy régi ismerőssel való váratlan személyes találkozás alkalmával sorra elevenednének meg a régi közös emlékek, de azokat már más minőségükben is láthatóvá teszik. Lichter számára a műfaj fogalma sajátosan alkalmazkodik ehhez, és ebben a kötetben nem előre meghatározott kanonizált keretként, hanem inkább személyes iránytűként funkcionál. A zsánerek természetesen szakszerű bemutatásán túl, azok legfontosabb filmjein keresztül egyfajta személyes újraértelmezés is megtörténik, így valójában egy személyesen narratív filmtörténet tárul elénk. Úgy gondolom a kötet egyik legfontosabb érdeme az, hogy rávilágít a filmtörténetírás egyik másik lehetséges útjára, arra, hogy az nem kizárólag (utólag kikiáltott) mesterműveken keresztül olvasható, hanem a médiatörténet és recepció részének tekinti a személyes élményvilágot is.
Az intézmény- és technológiatörténetnek szentelt fejezetek a kötet két fontos aspektusát alapozzák meg. A stúdiórendszer hollywoodi sajátosságai megágyaznak az amerikai független rendezők három generációjának hosszabb bemutatásának, akiket a szerző (ugyan a sztárkultusznál leszögezi, hogy sosem volt „rajongói alkat”) joggal tart az időszak, még a stúdióknál is meghatározóbb figuráinak. A VHS, DVD és CGI technológiai áttekintései pedig szubtilis összekötő rétegként is olvashatók, amelyek így a kötet teljes ontológiai alapjának is tekinthetők.
Lichter munkája egyszerre szól a nosztalgiájával a VHS-generációnak, ismeretterjesztésével azoknak, akik már csak hírből ismerik ezt a világot, és sajátos gondolatvezetésével azoknak, akik a filmtörténet alternatív értelmezései iránt érdeklődnek. A VHS gyermekei: A kilencvenes évek meghatározó filmélményei megerősíti az olvasót abban, hogy a filmnézés nem pusztán esztétikai tapasztalat, hanem identitásformáló gyakorlat is. A VHS tárgyi és taktilis valóságát – a téglatestjének és a mágnesszalagjának sajátos misztikumát, a műsoros kazetták gyűjtésének identitásképző erejét, vagy a felvett filmek címkéjének ceruzával megújuló élményét – elválaszthatatlanná teszi a filmélménytől és filmemléktől. A streamingvilág elsőre lenyűgöző, de hosszú távon nyomasztó pszeudo-szabadságában lassan újra érthetővé válik az, hogy a filmezést milyen mértékben tette felszabadítóvá a VHS. „Akkor nézhettél filmet, amikor akartál, azokkal, akikkel jólesett”[7] – ez mai napig teljes egészében csak a fizikai (vagy digitális kópiákból álló) gyűjtemény teszi lehetővé: nem kell hozzá internet, és nem befolyásolja a szolgáltató aktuális kínálata sem. Természetesen vannak olcsóbb és gyorsabb lehetőségek, ma mégis megtalálni a DVD és BluRay kiadványok gyűjtői közösségét (sőt néhány éve reneszánszát éli a műsoros VHS gyűjtése is), akik megőrizték mindazt a filmfogyasztói attitűdöt, amelyről Lichter Péter oly nagy szeretettel ír. A filmrajongók misztériumvallásába a filmnyelv megértésén és az első saját példány megvásárlásán keresztül zajlik a beavatás, amely a régen tékának, ma otthoni gyűjteménynek keresztelt személyes templom borítókról letekintő címektől, képektől és arcoktól hemzsegő belső terének bűvöletében őriz egy mára elfeledett filmélményt.
[1] Lichter Péter: A VHS gyermekei – A kilencvenes évek meghatározó filmélményei. Budapest: Prae Kiadó, 2024. p. 12.
[2] Lichter: A VHS gyermekei – A kilencvenes évek meghatározó filmélményei. p. 25.
[3] Ugyanakkor hiánypótlónak tekinthető a Kárpáti György szerkesztette Filmanatómia sorozat kötetei (a horrorfilm, a sci-fi, az akciófilm, a vígjáték, a képregényfilm és a franchisefilmek) a tanulmányokon keresztül a műfaji filmek elsősorban társadalomtörténeti áttekintéseit nyújtják. Lichter Péter könyve annyiban rokon ezekkel az írásokkal, hogy nagy jelentőséget tulajdonít a kommersz filmek vizsgálatának.
[4] Az IMDB fórumához hasonló social media felület, ahol a felhasználók interakcióján van a hangsúly. A felhasználók értékelhetik, pontozhatják és naplózhatják a filmeket, amelyekre hozzászólások is érkezhetnek. Így egy filmklubhoz hasonló online közösség jön létre. Számos filmgyártásban és filmkritikaírásban dolgozó szakember is jelen van a felületen.
[5] A szerző fő alkotói és tudományos területe a kísérleti film – doktori disszertációja, és külön kötete is megjelent a témában. ld. Lichter Péter: A láthatatlan birodalom – Írások a kísérleti filmről. Budapest: Scolar, 2016. és Lichter Péter: Frankenstein eksztázisa – A found footage filmek és videoesszék formavilága. Budapest: Prae Kiadó, 2024.
[6] A négyes felosztást ld. Gomery, Douglas – Pafort-Overduin, Clara (eds.): Movie History: A Survey. Milton Park: Routledge, 2011.
[7] Lichter: A VHS gyermekei – A kilencvenes évek meghatározó filmélményei. p. 113.