„»Elmejáték, amelyet filmekkel játszunk« – nagyon is igaz a filmek egy olyan csoportjára, amely engem is egyre inkább izgatott, nem csupán az alkotások fura részletei miatt és mert fejtörőként működnek, miközben jó szórakozást is nyújtanak, hanem mert úgy tűnt, átlépik a hollywoodi fősodor, a független, szerzői filmek és a nemzetközi művészmozi közti hagyományos határokat. Arra is rájöttem, nem vagyok egyedül: miközben ezen filmek köre általában szűk közönséget vonz, varázsuk kultusszá válásukban nyilvánul meg. A nézők szenvedélyesen válnak a filmek alkotta világ részévé – tanulmányozzák a karakterek belső életét és háttértörténeteit, jelenetek legapróbb részleteinek szakértőivé válnak, vagy egy adott esemény lehetetlenségét magyarázzák mélyrehatóan. A moziközönség elérésén túl ezen filmek közül néhány saját online rajongó közösséget vagy az IMDb oldalán működő fórumot alakított ki. Filmkritikusok, akárcsak különböző területeken tevékenykedő tudósok, de még a társadalmi publicisztikák szerzői és a trendkutatók is rabjaivá váltak, legalábbis mindazon érdekességek alapján, amit hozzáfűznek a dologhoz. Ez a széleskörű, ám nagyon sokféle területen megmutatkozó vonzerő és más különbségek miatt habozok a kérdéses filmeket egy bizonyos műfajhoz vagy alműfajhoz tartozónak tekinteni. Inkább jelenségnek tartom őket, vagy talán – François Truffaut nyomán – a kortárs filmművészet egy »bizonyos irányzatának«. Azonban ha ez egy irányzat, nem csak egyetlen irányba halad; ha pedig jelenség, mit jelez?”
(A tanulmány teljes szövege a Metropolis 2012/2-es számában olvasható.)
