Nem csupán arról van szó, hogy az évtized határai nem jelölnek ki világos cezúrákat, de az évtizeden belül sem rajzolható fel egyetlen, domináns fejlődési ív. Amit találunk: párhuzamos vonulatok, folytatás nélküli kísérletek, a hetvenes évekből átnyúló vagy a kilencvenes évekre kiteljesedő tendenciák laza konglomerátuma. Épp ezért nyilvánvalóan a Metropolis jelen összeállítása sem fedheti le az évtized teljes vertikumát. Különlegessége viszont a lapszámnak, hogy szerzőinek zöme a nyolcvanas években született, vagyis az egyes tanulmányok a vizsgált filmeket nem az egykorú befogadás, hanem az utólagos megértés és összefüggés-teremtés igényének szemszögéből elemzik.
Az egyetlen kivétel e korosztályi sajátosság alól Varga Balázs nyitóelemzése, amely az intézményi háttér átalakulásának kontextusában térképezi fel a rendszerváltás időszakának magyar játékfilmgyártását. Az évtized fontosabb tendenciáinak értelmezéséhez mintegy keretet biztosító intézménytörténeti áttekintés után sorakoznak az egyes részjelenségeket vizsgáló tanulmányok. Meleg Gábor az új érzékenység öt filmjét tárgyalva arra a kérdésre keresi a választ, mennyiben tekinthető irányzatnak az alkotások e csoportja. Az elbeszélésmód, a műfaji nyomok, a filmek vizualitása és hanghasználata, valamint a társművészeti hatások adják ki az esztétikai elemzés koordinátáit. Részben hasonló szempontrendszert érvényesít Bakos Gábor is, amikor a fekete széria és a bűn mint alapélmény összefüggéseit kutatja. Írásában a filmek formai és stiláris jegyein túl a szériára jellemző sajátos, univerzalisztikus világszemlélettel is foglalkozik. Végül Nagy Réka Sára tanulmányával érkezünk vissza a rendszerváltáshoz, immár a filmnarratívákban közvetlenül megjelenő politikum mentén. Az érintett alkotások társadalmi–politikai reflexióinak elemzése azt mutatja, hogy 1989 stílustörténetileg csak részben tekinthető korszakhatárnak, miközben a rendszerváltás egyszerre elválasztja és összeköti a jelenkori magyar társadalmat a késő Kádár-korral.
