A tanulmány azt a kérdést állítja a középpontba, hogy a rendszerváltás utáni magyar történelmi filmekben miként reprezentálódik a nemzet, s ezzel összefüggésben van-e olyan fogalom, amely alkalmas arra, hogy gondolati szinten összekösse a vizsgált alkotásokat, s így részét képezze a posztszocialista magyar populáris mitológiának.
A szöveg – elméleti megalapozásként – először azt a problémát járja körbe, hogy az eltérő történelem-szemléletek milyen hatást gyakorolnak a műfaji felosztásra, konkrétan a történelmi film fogalmának meghatározására. Ezt követően a magyar történelmi film hagyományának felelevenítésére kerül sor, kiemelve azt a szempontot, hogy Magyarországon 1989 előtt gyakorlatilag folyamatosan létezett a filmcenzúra intézménye, így a koncepciók igazi változatossága csak az elmúlt két évtizedben nyilvánulhatott meg.
A kiválasztott példák (Julianus, 1991; Honfoglalás, 1996; Sacra Corona, 2001; A Hídember, 2002; Magyar vándor, 2004) elemzése során két fő szempont került előtérbe, a narratív struktúra jellege és a hősválasztás, s ezek alapján azt lehet megállapítani, hogy a széttagoltság (bizonyos helyeken annak felfokozott változata, a szétesés) mind a tematika, mind a formavilág szintjén jellemző a kortárs hazai történelmi filmekre, s ezen keresztül része a mai magyar populáris mitológiának és nemzetfogalomnak.
