Földényi F. László

Történelmi terápia filmen

Forgács Péter: Örvény


Úgy hat ez a film, mintha homorú tükröt tartanának a néző elé. S vele együtt a magyar történelem elé is. Közel hajolva minden irreálissá nő: az arc helyett annak hibái, a pörsenések, a mitesszerek, a pattanások, az árválkodó szőrszálak tolakszanak előtérbe. Meg a kelések, a furunkulusok, a lappangó gennycsomók. Hátrébb lépve elhomályosodik a látvány; minden imbolyogni kezd s az ember szédül meg émelyeg. Végül pedig az egész elmosódik; az arc helyét furcsa csíkok, vonalak, káprázatos fényjelenségek foglalják el.

Igazi örvényszerű hatás. Forgács Péter filmje is így hat. De van egy döntő különbség. A homorú tükör nem alkalmas az önismeretre; legfeljebb a részletekbe való belemélyedésre ad lehetőséget. Forgács filmje viszont, miközben homorú tükröt tart a néző és a magyar történelem elé, nemcsak a részleteket torzítja (f)el, hanem lassanként saját magát is tükrözni kezdi. A néző a magyar történelem egy szeletével szembesül úgy, hogy közben rákényszerül, hogy önmagát is figyelni kezdje, amint tükröt tart a kezében. Attól lesz megbízható és pontos ez a "filmtükörkép", hogy a homorú tükör önmagát kezdi tükrözni. Ami, a film "üzenetét" előrevetítve, arra is rávilágít, hogy miként működik a magyar önismeret. Nemcsak ma, és nem is csupán az elmúlt fél évszázadban, hanem immár közel két évszázada. Nekünk nem adatott meg annak lehetősége – mint például a franciáknak vagy az angoloknak –, hogy "tiszta" szemmel szemlélhessük saját torzulásainkat. Nem rendelkezünk egy "tiszta", "józan", a többség által elfogadott mércével, melynek birtokában a torzulást, a homályt, a zavart képesek vagyunk úgy érzékelni, hogy a zavar ellenszerét is rögvest megpillantjuk. Mi magyarok is észleljük persze a bennünket fenyegető zavart. Ez az észlelés azonban többnyire maga is zavaros. S a zavar vélt orvossága emiatt illuzórikussá vagy veszélyessé, sőt nem ritkán mérgezővé is válik.

Forgács Péter filmje sok egyéb mellett erről szól. Pontosabban ezt érzékelteti. A nemzeti önismeretünknek e furcsa, Möbius-szalagra emlékeztető tekervényességét. Azörvény attól rendhagyó a magyar kultúra hagyományában, hogy nem ideologikus mű. Önismeretünk egyik legjellemzőbb torzulása ugyanis éppen az ideologikussága: rendszerint úgy mutatunk rá a torzulásokra, mintha magunk érintetlenek lennénk azoktól. A magánéletben éppúgy, mint a politika színterén. Ráadásul akkor vagyunk a leginkább ideologikusak, amikor valamiféle eredendő magyar természetesség nevében éppen az ideologizmusunkat tagadjuk. Ilyenkor előszeretettel hivatkozunk a "nemes magyar jogfelfogásra", az "ősi magyar erényekre". Horthy használta e kifejezéseket a magyar területek visszacsatolásakor mondott beszédében (s Az örvény idézi őket); a Teleki-kormány pedig hasonló alapállásból ígérte meg, hogy vigyázni fog a visszanyert magyar területekre. Az, hogy azután a visszacsatolt Kárpátaljáról 18 000 zsidót egyből átadtak az SS-nek, nem csupán egyike azon csapdáknak, amelyeket a magyar történelem rendszeresen megásott magának, hanem azt is jelzi, hogy az "egyértelmű", "magukért beszélő" nyelvi megfogalmazások nagyon is rétegzettek. Hogy az ideológiával szemben oly gyanakvó melldöngetés mennyire velejéig ideologikus. A magyar észjáráshoz az is hozzátartozik, hogy a vélt igazság nevében éppúgy lehet hazudni, ahogyan a "nemes erényekre" hivatkozva is lehet embertelenségeket művelni. Magától értetődően hivatkozhat arra – mint tette azt a magyar irodalom (nem: inkább könyvtermelés) leghazugabb művének, a Bujdosó könyvnek a szerzője, Tormay Cecile (Szabó Dezső szerint: Szészil) –, hogy minket "majd ezer év óta Európa leglovagiasabb nemzetének hívnak"; de épp ilyen magától értetődőnek tartja 1918-ban azt is, hogy a Király és Dob utca környékéről ezt írja: futottam, "mintha egy összeesküvés hálójából menekülnék, amely körülöttem hullámzott, de amelyet megfogni mégsem lehetett, mert ahol hozzáért az ember, szétmállott, mint a nyálka. Sötét prédales volt az egész városnegyed. Utcáiban valaminő bűntény járt készülődve. Házaiban vad mohó élet virrasztott, mely sok ezer év óta sohasem húnyta le a szemét." Szabó Dezső joggal írta neki 1923-ban keltezett nyílt levelében: "Ön az Új Idők, a Courts-Mahler korpáján nőtt úri magyar középosztálynak adja az Önök hazafias, keresztény mázú irtózatos tehetségtelenségeit, és elhiteti velük, hogy ez a hazafias kereszténység és művészet." (Ám azután Szabó Dezső, azzal, hogy szintén faji alapokra helyezi a vitát, maga is eltorzítja saját igazságát s a ló másik oldalára esik – hogy később a Szabó Dezsőt támadó baloldaliak immár a ló harmadik – vagy ki tudja, hányadik – oldalára zuhanjanak.)

Az örvény ebbe a történelmi, morális, lingvisztikai – és a lóra felülni képtelen lovagiasság – zűrzavarába vezeti be a nézőt (homorú tükröt tartva elé). De közben maga egy pillanatig sem lesz zavaros. Nem "leleplez" (amivel egyből valamelyik oldalra kötelezné el magát), hanem bemerészkedik az ingoványra. Nem távolról (kívül maradva) bírálja azt, hanem kiszolgáltatja magát az elnyeletés veszélyének. Úgy nyújt pontos képet, hogy a magyar történelem megannyi "pontatlanságának" terhét is magára veszi. Ugyanazt az utat járja végig, amit a maga módján Kemény Zsigmond, Asbóth János, Vajda vagy Ady jelölt ki, és amelyre olyan kevesen léptek rá: belülről mutatja fel a külső képet.

Egyetlen példa: a Horthy-korszak zsidótörvényeinek megzenésítése. A magyar történelem egyik legirracionálisabb eltorzulása a lehető legirracionálisabb módon jelenik meg. Az egyik képtelenség (a zsidó-törvény) egy másik képtelenségnek lesz kiszolgáltatva (a megzenésítésnek). Paradox módon azonban ettől nem a képtelenség fokozódik, hanem váratlanul minden élesen pontos lesz. (Vajon milyen hatása lett volna, ha 1938-ban a Parlamentben, vagy a Magyar Rádióban így, énekelve terjesztették volna elő e törvényeket? És hogyan hatna, ha a mai pártok politikai programjait is így adnák elő? Talán úgy, mintha – mint ezt egyszer Mészöly Miklós javasolta – a politikusok anyaszült meztelenül adnák elő beszédeiket.)

A sugallt (vagy plakátszerűen felmutatott) érintetlenség (és ártatlanság) a valódi torzulásoknál is torzabb, mert az elfojtásokat növeli és mélyíti. Jókra és rosszakra (hívőkre és hitetlenekre, tisztákra és tisztátalanokra, zsidókra és magyarokra, felvilágosultakra és barbárokra, belátókra és önfejűekre stb.) osztja fel a világot. Ami egyszersmind az első lépés is a kirekesztés felé. És persze az ősi (állati) félelem is ott munkál mögötte: a másik (a másmilyen) nem bizalmat, hanem félelmet ébreszt. A magyar politikai kultúra ezt az ősi rettegést a mai napig nem tudta földolgozni. Hol kegyetlenséggel leplezte az elfojtást (például a magyar zsidóság kiszolgáltatásával és elpusztításával), hol hallgatással (például később – mind a mai napig – nem néz szembe saját bűnével), hol "reálpolitikai" magyarázkodásokkal (önnön szerecsenmosdatásával), hol meg eltúlzott magabiztossággal. Az elfojtások bonyolult, bizáncias rendszere pártállástól függetlenül ezért válhatott a nemzeti önismeret homorú tükrévé: minél egyértelműbb és demonstratívabb kijelentésekre ragadtatja magát a politika, annál ingoványosabb talajra téved. S azután, amikor a zűrzavarból már nem lát ki, önmaga helyett másokat hibáztat.

Az örvény attól rendhagyó mű a magyar kultúrában (s ezúttal nemcsak filmekre, hanem irodalomra, színházra, képzőművészetre is gondolok), hogy nem feloszt (és megoszt), hanem egészben lát és láttat. Nem hibáztat és nem kárhoztat senkit, amivel eléri azt – s ennyiben Kertész Imre Sorstalanságával vagy Jeles András és a Monteverdi Birkózókör színházi előadásaival áll rokonságban –, hogy a "gonoszokat" (ez esetben a zsidótörvény megalkotóit) éppúgy meghallom, mint az áldozataikat. Ahelyett, hogy reflexszerűen eleve kijelölné a jók és a rosszak térfelét, tapogatózik, minden irányba lépked, mindenkire odafigyel, abban is megpillantja az embert, akinek emberi mivoltát évtizedek óta csökönyösen tagadjuk, és még a zsidótörvényeket is úgy hallgatja, mintha angyalok adnák elő, akik talán valami számunkra felfoghatatlan jót akarnak velük. Egyszóval szabad film: ide-oda csúszkál, állandóan kiteszi magát a veszélynek, hogy "inkorrektté" váljon, és a látványokat is úgy rétegzi vagy úsztatja, hogy azok állandóan új, nem várt irányokba indulnak el.

Egy zsidó család történetét rekonstruálja Az örvény. Számomra elsősorban mégsem a zsidóságról szól ez a film, sőt még csak nem is a magyar zsidóságról, hanem a magyar történelem egyik zsákutcájáról, amelynek, igaz, nagyon is másként, de a zsidók éppúgy áldozatai voltak, akár a nem-zsidók. Mint Kertész Imre Sorstalanságát olvasva, Forgács filmjét megnézve is azzal szembesülök, hogy nem-zsidónak lenni ezen a tájékon hasonlóan terhes és bonyolult életfeladat, mint zsidónak lenni. Szó sincsen arról, hogy a kétféle teher és sors azonos lenne; de a film (miként a regény is) azt a csapdát is magától értetődő természetességgel kerüli el, hogy a kettőt élesen elválassza és vitassa a kétféle teher és megalázottság mély egymásra utaltságát. A zsidószenvedést nem tekinti magasabb rendűnek, mint a nem-zsidót, ugyanakkor ez utóbbit sem látja olyan kivételes csapásnak, amelyhez a zsidó, mint fajidegen, állítólag soha nem tud felnőni. És szándékosan használom az (Ungváry Rudolftól kölcsönzött) "nem-zsidó" kifejezést a "magyar" helyett. Forgács filmje ugyanis nem engedi, hogy magyart vagy zsidót mondjak. E filmet nézve kizárólag magyart és zsidót tudok mondani.

Nem tudom, milyen lehetett a valóságban a szegedi Pető család. A két világháború közötti életüket nem is annyira Pető György kameráján át nézem. Hanem inkább Forgács Péter szemével figyelem. S az ő "manipulációjának" köszönhetően nem egy ortodox zsidó családot látok (feltehetően nem is voltak azok), de nem is egy mindenáron asszimilálódni akaró családot (bár gyanítom, ilyenek lehettek), hanem egy olyan mikroközösséget, amely számára éppolyan magától értetődő zsidónak, mint nem-zsidónak lenni. Nem azonosítható persze – de nem is választható szét. Ezzel tudom magyarázni Az örvénynek azt a különös hatását, hogy ezúttal a zsigereimmel érzem át azt, amit egyébként csak a racionálisan (és magamat is megerőszakolva) elsajátított morális érzékem diktál: végre saját sorsomra kivetítve is át tudom élni, hogy a zsidók elpusztításával belőlem mint nem-zsidóból is amputáltak egy részt. Nemcsak a zsidóság lett Petőékkel szegényebb, hanem a magyarság is. Kultúrájuk kiradírozásával az őket befogadó kultúra csorbult.

Egy 1927-ben készült felvételen Pető Györgyöt egy vonósnégyes tagjaként látom. Kísértetiesen emlékeztet a jelenet egy másik felvételre, amely egy mostani lemezborítómon látható és a harmincas évek elején készült a Busch-vonósnégyes tagjairól. Ugyanaz a polgári miliő, ugyanazok a cipők, ruhák, ugyanazok a figyelmes és elmélyült tekintetek. És a jövő ismeretének ugyanaz a hiánya. Egy magyar vonósnégyes – s csak azért nem említem a Budapest-kvartettet, mert annak tagjai ekkorra már oroszokra cserélődtek fel (megtartva a Budapest nevet). De említhetném a Lehner-kvartettet, vagy a hozzám legközelebb állót, a Magyar-vonósnégyest, amely rövidesen már Hollandiában és az Egyesült Államokban keresi meg a kenyerét. A Pető-féle "Szeged-vonósnégyesből" az említettekkel ellentétben semmi nem lett – s 1999-ben teljes joggal érezhetem úgy, hogy ezzel az én magyar kultúrám lett szegényebb.

Pető György mindenütt filmezett. Nemcsak a legszűkebb családi körben, hanem kint, a szabadban is, a munkaszolgálatban éppúgy, mint a Margitszigeten, a zsidóházban csakúgy, mint az intim háló-szobában. Egy vetkőző nő és a mezítelen test látványa éppúgy hozzátartozik ahhoz a képi világhoz, amelyet fölépített magának, mint a Tiszából kifogott halé vagy egy felhőé. Az ő szemével látunk mindent. A képek logikája nyomán rekonstruálhatjuk a személyiségét, az ösztönszerkezetét, a vágyait, az élvezetei irányát. De közben mégis minden esetlegesnek hat. Fontosabbnak látszik a képekkel kibélelt világ felépítése, mint ennek a világnak a megtervezése. Egy egyszemélyes képi univerzum az eredmény, amely mintha a tartós robbanás állapotában lenne és egyfolytában tágulna. Minden meghitt, de közben idegenszerű is. Látom, amit látok – de mindenütt ott kísért a nem-látható. Emiatt néha kifejezetten szürreális pillanatok tűnnek fel. Amikor például a vetkőző jelenetben a már mezítelen nő megfogja a kád csapját és pár másodpercig csupán a krómozott csaptelepet látni a rátapadó kézzel, akkor mintha egy Man Ray- vagy Meret Oppenheim-fénykép lenne bevágva a filmbe. Vagy mintha Az andalúziai kutyából lett volna ide montírozva egy pillanatkép. Pető György itt az avantgárd film nagyjainak nyomdokába lép, noha semmi ilyen jellegű aspirációja sincsen.

Az avantgárd film az ilyen pillanatokban mintegy önmagát találja fel és teremti meg. Az amatőrfilmezés ezekben az "esztétikus" képekben lepleződik le: ilyenkor derül ki, hogy éppúgy a szándék, az irányultság, a céltudatosság élteti, mint a játékfilmet, csak éppen semmi nincsen "kitalálva". És emiatt egyszerre alatta marad a játékfilmnek és fölül is múlja azt. Nem jut el odáig, hogy "kerek egész" legyen, nem rendelkezik forgatókönyvvel, nincsen átgondolt narratív koncepciója. Vagyis a véletlennek szolgáltatja ki magát. De ebben van az ereje is. "Valóságosabb", mint bármely játékfilm, hiszen a bögre valóban bögre, s nem díszlet, az arc eleven arc, nem egy szerep álarca stb. stb. Minden kizárólag önmagával azonos – úgy, hogy közben persze minden puszta kép. Pető fennmaradt filmjein úgy áll egybe a valóság, hogy egy és ugyanazon pillanatban szét is esik. Úgy azonos önmagával, hogy egyfolytában saját hiányát is hivatott pótolni. Az örvény nemcsak puszta dokumentumfilm, "leletmegőrzés", archiválás, vagy egy letűnt életforma utáni nosztalgia filmje, hanem a minden (film által történő) rögzítés mélyén ott fenyegető káosz is érezteti benne az erejét. Minden szépsége és nosztalgikus jellege ellenére van benne valami nyomasztó és nyugtalanító. A határán áll annak, hogy halálos film legyen – s nemcsak azért, mert a szereplők többsége a film végére valóban meg is hal. Az elmúlás mintha a történelemtől függetlenül is belé lenne programozva. Nem véletlen, hogy az amatőrfilmezés éppen az I. világháborúban vette kezdetét: a haditudósítások a "véletlen" pillanatok megragadásával jobban csillapították a nézők valóság-éhségét, mintha játékfilmekkel próbálkoztak volna. Amikor a háború a mindennapi életbe is betört, a képek is fellázadtak az ellen, hogy egy történet szolgálatába kényszerítsék őket. Nincs esendőbb, mint a tetszőlegesen kiragadott pillanat – s az elmúlást sem érzékelteti semmi erősebben, mint amit így örökítettek meg.

Forgács Péter az amatőrfilmnek ezt a mélyben lappangó háborús jellegét domborította ki. Pető filmtekercsein az élet éppoly kedélyes és problémátlan, mint a korabeli magyar játékfilmeken. Jól nyomon követhető, hogy Pető látásmódja a kortárs magyar kommerszfilm látásmódjához igazodott. De amíg ez utóbbiak esetében a kedélyesség a folytonos hazugság eredménye, addig az amatőrfilmek esetében kibontatlanságról van szó. Az amatőrfilm nem jut el odáig, hogy kibontsa, ami ott szunnyad benne; a játékfilm viszont nem engedi, hogy visszamenőlegesen ki lehessen bontani azt, amit elhazudott. Forgács egy fél évszázaddal később mintegy "segített" Petőnek, s ezzel annak az életnek a valódi arculatát is megvilágította, amelynek e fennmaradt filmtekercsek nyersen maradt lenyomatai. S közben persze nemcsak Petőt segítette, hanem a kilencvenes években, hat évtizednyi késéssel megteremtette azt a magyar filmet, amelyet a harmincas években Magyarországon nem tudtak létrehozni – pedig, mint a korabeli francia, német vagy spanyol filmművészet mutatja, elvben nem lett volna kizárt.

Forgács nemcsak Pető György filmjeit dolgozta tovább, hanem Az örvénnyel a magyar filmművészetet is szembesítette saját számtalanszor elszalasztott lehetőségeivel. A vágás, a montírozás, a manipulálás, a ragasztás, stb. a filmhez eleve hozzátartozik – ezek nélkül nincsen film. Az örvényben – s ennyiben a klasszikus avantgárd film örököse is – az, ami látszólag csupán technika, s ami a játékfilmekben törvényszerűen maga nem látható, a film közege és nyelve lesz. Az örvényben a technika nemcsak eszköze, hanem tárgya is a filmnek – ettől is hat örvényszerűen. Érzékelhetővé teszi, hogy a film egyfelől eleve pillanatfelvételekből áll, másfelől pedig ezeknek az álló pillanatoknak a sorozata és folytonossága. Úgy mozog, hogy minden képe álló. Minden film eleve azért olyan varázslatos, mert ennek a két elvben összeegyeztethetetlen elemnek az összekapcsolását hajtja végre. Forgács Péter Pető György tekercseit úgy archiválta (s közben rekonstruálta), hogy annak technikáját nemcsak saját filmjének (Az örvénynek) a közegévé tette, hanem ezt mintegy vissza is "vetítette" a Pető-filmeken megőrzött világra, a két háború közötti magyar történelemre. Így keríthetett sort a harmincas évek magyar világának nemcsak a bemutatására, hanem analízisére is. A magyar zsidóság élete, akárcsak a róla készített film, Az örvényben a folytonosság és a megszakítottság drámájaként jelenik meg.

Forgács Péter filmje analitikus mű. Szétvágja és elemeire szedi a talált nyersanyagot és fölépít belőle egy olyan látványvilágot, amelyből – mint a pszichoanalízisben – következtetni lehet arra, ami azt megelőzte, de arra is, ami követni fogja. Pető György privátfilmjeiből rekonstruálni lehet a múltját és a vágyait, amelyek még nem teljesedtek be; de közben az a történelem is körvonalazódik (pontosabban: mozaikok rendezetlen halmazaként jelenik meg), amelynek a Pető család egyetlen apró részecskéje csupán. "Analógia áll fenn álom és privátfotó között – írja Szegő György a privátfotók kapcsán. – A privátfotónak … éppen a részben tudatosított tudattalan eleme analóg a jungi álomértelmezéssel: mindkettő a jövőhöz kapcsolódik, úgy, ahogy egy imádság teszi azt."Szegő György (Götz Eszter szerk.): PrivátfotóSzimbólumszótár. Budapest: Theater Art Fotó, 1998. p. 12.1 Pető György felvételeit nézve természetesen nehéz megjósolni a tényleges jövőt; a Margitszigeten sétáló fiatal pár látványa például kizárólag idillt mutat. Az örvény, miközben a felvételek mellé odailleszti a korabeli zsidótörvények szövegeit, nem az idillt rombolja szét (bár a néző a film számos pillanatában szinte drukkol: ne sétáljanak a Margitszigeten, hanem meneküljenek, ne most vállalkozzanak gyerekre, inkább várjanak pár évet stb. stb.), hanem inkább arra figyelmeztet, hogy mi volt ennek az idillnek az ára. Talán az az önfeledtség és mélységesen naiv, megalapozatlan bizalom, ami nemcsak a hazai zsidóságot jellemezte, hanem a keresztény magyar úri középosztályt is, és amely Az örvény egészét belengi – még a zsidótörvények bevezetése utáni képeken is. Az örvény folytatása, az osztálySORSjegy visszamenőleg világít rá erre a háború előtti bizarr struccpolitikára. A Pető család megmaradt tagjai a háború után éppúgy nem beszélnek a velük történt borzalmakról, ahogyan viszont a háború előtt nem menekültek előle, és nem hitték, hogy ilyesmi megeshet velük. Az osztálySORSjegyből mindenekelőtt az űr árad: a magyar zsidóság, miközben saját sorsát elhallgatta a későbbi generáció előtt, önnön zsidóságával hasonlott meg. A szocializmus korszakában "zsidók nem léteztek Magyarországon – írja Heller Ágnes. – Sem a zsidók, sem a nem zsidók számára. A kérdést, hogy a zsidókat mint egy speciális réteget gyilkolták le, a szőnyeg alá söpörték. Itt mindig a kommunistákat ölték, néha a szociáldemokratákat és az ellenállókat vagy a partizánokat is, akik nem léteztek ugyan, de mindig üldözték őket. Arról, hogy a zsidókat üldözték, szó sem esett."Heller Ágnes: A bicikliző majom. Budapest: Múlt és Jövő, 1998. p. 212.2 Ez a hallgatás az az űr, ami az osztálySORSjegy egészét áthatja. És e film felől nézve Az örvény a későbbi űr lenyomata – a negatív negatívja, ami soha nem fordulhat át pozitívba, csak megsemmisülésbe.

Ennek a halmozódó negativitásnak az érzékeltetése miatt Forgács alkotását nem csupán a zsidó polgárságnak állított emléknek tartom, hanem ízig-vérig magyar műnek. Sokkal inkább az, mint ha minden képével a Himnuszt idézné meg. A Tisza itt éppúgy Petőék Tiszája, mint azoké a szegedi halászoké is, akik mintha egy néprajzkönyvből léptek volna elő (a Tiszának ezt a kisajátíthatatlan karakterét Petőfi versén kívül egyedül Erdély Miklós Verziójában láttam így érvényesülni), s a búzatáblát is ugyanígy mindenki a sajátjának érezheti, mint a magasban a felhőket. A zsidók csakúgy, mint a nem-zsidók. A munkaszolgálatosok éppúgy, mint a csendőrök. Az örvénynek ugyanis ez az egyik legsúlyosabb és "legmagyarabb" része: a munkaszolgálatban forgatott filmkockák, amelyeken a zsidó filmes és a nem-zsidó katonatiszt között olyan békés az egyetértés, amilyen legfeljebb egy kiránduláson képzelhető el. Mint a kirándulásokon, átmenetileg itt is mindenki kiszakad az időből. Itt is vége a hétköznapoknak. De mintha a pokol és az idill ezúttal egymásra mosódna. S bár morálisan ellenérzésem támad, amikor figyelem, hogyan viccelődnek (gazsulálnak) a munkaszolgálatosok a katonákkal, s ezek – hatalmuk tudatában – hogyan bohóckodnak, valami mégis azt súgja, hogy a jelenet tökéletesen rendben van. Mert nem a katonák vannak itt kifigurázva, nem is a zsidók erkölcsi fölényéről van szó, s még csak nem is a vitathatatlan borzalom elfojtásáról vagy elhazudásáról. Persze mindez ott van ebben a jelenetben. Ami különlegessé teszi: a zsidók és a nem-zsidók összetartozásának a látványa. Úgy működik az alá- és fölérendeltség, hogy közben egy pillanatra nem kérdéses a mellérendeltség sem. Amit látok: egy jókedvű magyar társaság, ahol, mint minden társaságban, szintén kialakult egyfajta hierarchia. Ezek a zsidók úgy érezhettek, mint Radnóti: ha jönnek az angol vagy amerikai bombázók, akkor nem azért, hogy a zsidókat megmentsék, az elnyomóikat pedig legyőzzék, hanem hogy elpusztítsák a magyarokat, akikhez az itt élő zsidók éppúgy hozzátartoznak, mint az itt élő nem-zsidók. ("Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály" – a későbbi pacifista értelmezéssel szemben akkor és ott e sorok a zsidó Radnóti maradéktalan azonosulására utaltak a nem-zsidókkal – aminek semmi köze az elnézéshez vagy megbocsátáshoz.)

Ennek az eredendő egymásra utaltságnak és mégis megoldhatatlannak tetsző viszálynak a diagnózisát és terápiáját végzi el Az örvény. Homorú tükörként működik. Ha közelről nézek bele, akkor egy idegen család életébe bepillantva saját "optikai-tudattalanomnak" (Freud) tükrébe tekinthetek bele. Hátrébb lépve a történelem torzképe rémlik fel. Egyformán ijesztő mindkét kép. Egymás színe és visszája a kettő. Az örvény pedig, mint egy terapeuta, egyszerre mutatja meg mindkettőt úgy, hogy – a gyógyulás első lépéseként – látnom engedi a tükröt kézben tartó énemet is.

Szerzők


Impresszum


Szerkesztőbizottság: Bíró Yvette / Gelencsér Gábor / Hirsch Tibor / Kovács András Bálint • Szerkesztik: Margitházi Beja / Vajdovich Györgyi / Varga Balázs / Vincze Teréz
Felelős szerkesztő: Vajdovich Györgyi Szerkesztőségi munkatárs: Jordán Helén A weboldal Magazin rovatát szerkeszti: Milojev-Ferkó Zsanett

E-mail: metropolis [kukac] metropolis.org.hu • Tel.: 06-20-4832523 (Jordán Helén)Metropolis a facebook-on: www.facebook.com/pages/Metropolis/99554613940

Terjesztés: Holczer Miklós • Tel.: 06-30-932-8899 • e-mail: emholczer [kukac] gmail.com
Előfizetés: Előfizetés ára egy évre (4 szám): 4000 Ft (postai kézbesítéssel: 6500 Ft). Előfizetési szándékát a metropolis [kukac] metropolis.org.hu e-mailcímen jelezze!

Kiadja: Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány (KDKKA) • 1082 Bp., Horváth Mihály tér 16. • Felelős kiadó: Varga Balázs • Számlaszámunk: OTP 11742001-20034845 ISSN 1416-8154 (Nyomtatott) ISSN 1417-3751 (Online)

A Metropolis megjelenését támogatja: NKA (Nemzeti Kulturális Alap), Petőfi Kulturális Ügynökség, ELTE Folyóiratfejlesztési Alap, olvasóink 1%-os felajánlásaikkal

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

GDPR

Az oldal sütiket használ. Kérjük olvassa el az Adatkezelési tájékoztatót és ha egyetért vele, fogadja el a Rendben gomb megnyomásával.

PHPSESSID
PHP belső használatára. Session azonosító, csak a böngésző bezárásáig él.

gtc_lang
Az oldal megjelenési nyelve. Az oldalon ez mindig HU értékű. Az adminisztrációs rendszer használja. 1 hónapos lejáratú.

gtc_gdpr
GDPR elfogadási állapot, 3 hónapos lejárat.

GTC_ENTITY_user
Regisztrált felhasználóknak: ha be vagy jelentkezve hosszú távra, akkor ez egy egyedi azonosítót tartalmaz, amivel a felhasználó minden böngészőmegnyitáskor (vagy session lejáratkor) visszajelentkeztethető. Ezen az oldalon nincs regisztráció.

Az oldal nem használ semmiféle speciális, felhasználók bármilyen adatát érintő sütit, csak olyat, ami az oldal működéséhez szükséges, ezekben személyes adatot nem tárolunk.

Amennyiben a jövőben mégis használnánk marketing célú sütiket, annak listája itt lesz olvasható, és a "Marketing cookie-k" bepipálásával fogadható majd el.