(Jelen írás a Metropolis 2025. évi recenzióíró pályázatán első helyezést ért el.)
A Konszenzuális mozi című könyv a Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelyében készült, így
az intézmény eddigi műveinek szellemiségével rokon, valóságunk – illetve jelen műben konkrétan: a tömegfilm és a politikai képzelet viszonyának – dekódolásához a baloldali kritikai hagyomány paradigmáját alkalmazza. András Csaba kötetében visszanyúl a marxista alapokon nyugvó és brechtiánus esztétika alaptételeihez, de nem azért, hogy szolgaian alkalmazza azokat a 21. századi tömegfilmre. Kiegészítve a kritikai kultúrakutatás elméleteivel, újragondolja és adaptálja őket a késő kapitalizmus társadalmi kontextusára, miként bizonyos szempontból ellentétes vizsgálatot is folytat: habár elfogadja szellemi elődei alapvetéseit, szándéka szerint nem pusztán leleplezi a tömegkultúra alkotásainak ideologikusságát, hanem amellett érvel, hogy bizonyos tömegfilmek – illetve jeleneteik – maguk is reflektálnak ezekre a jelenségre, ezáltal pedig emancipatorikusan hatnak a társadalmi képzeletre. A szövegnek több célja van: egyrészt az általában megszokottól eltérően értelmezi a tömegfilm fogalmát, új definíciót ad, és ezzel új kategóriát alkot; másrészt ajánlatot tesz egy interpretációs módra e filmek befogadására és értelmezésére; harmadrészt pedig ezek felhasználásával és alátámasztásával szándékozik bizonyítani állítását, miszerint – habár elenyésző számban és irányzatot nem alkotva, de – létezik emancipatorikus tömegfilm.
A borítón a munkásmozgalmi ikonográfiából ismert felemelt öklöt egy filmszalag formázza, amely nem pusztán ötletes illusztrációja a mozgalmi-politikai megközelítésmódnak„[A]z e könyvben kidolgozott, részben az emancipáció spinoziánus modellje által inspirált, a kommunista hipotézishez szorosan kötődő, radikális vagy ultrabaloldali antikapitalista, rendszerkritikus feminista kultúraelméleti és filmesztétikai gondolatmenet tétje, hogy saját politikai perspektívájából affirmálható és lényeges emancipatorikus tömegfilmes tendenciákra mutasson rá, és hozzájáruljon azok értelmezéséhez. A vizsgálat céljai tehát mozgalmiak abban az értelemben, ahogy a nevezetes javaslat szól: nem pusztán értelmeznünk kell a világot, hanem az a cél, hogy meg is változtassuk.” András: Konszenzuális mozi. p. 34. (kiemelés az eredetiben) 1 (antikapitalista rendszerkritikus) és a vizsgálat tárgyának (filmművészet és -ipar), hanem egészen konkrétan előrevetíti a könyv gondolatvilágát. A szerző ugyanis a kortárs emancipatorikus tömegfilmmel foglalkozik, így állítása szerint maguk a mozgóképek válnak felszabadító erejűvé, sajátos esztétikai elemeikkel leleplezve az uralkodó ideológia konstruáltságát, illetve motivációt biztosítva a kollektivista szemlélethez és a politikai tudatossághoz. Ezáltal a vizsgált filmek nemcsak szimbolizálhatják a tömeg egységét, hanem a kultúra valóság- és tudatformáló erejét felhasználva akár realizálhatják is azt – legalábbis a szándékuk mindenképp megvan rá.
A kötet négy fő részre tagolódik: az elsőben a szerző ismerteti a megközelítésmódját és a céljait, majd több teoretikus gondolatából kiindulva – olykor szintetizálva azokat – kialakítja saját elmélet- és kategóriarendszerét.
Az ezek után következő három részt a kapitalizmus sajátos működése alapján meghatározott tematikus csoportok – individualizáció, naturalizáció, ahistorikusság –, illetve a filmek ezek ellen alkalmazott potenciális stratégiáinak elemzése – a kollektivista politikai szubjektum megteremtése, elidegenítés, történeti perspektíva – adják.
A Film és konszenzualitás című, elméleti-módszertani bevezető fejezetben a szerző lefekteti alapvetéseit: kifejti, hogy nincs ideológiasemlegesség vagy ideológián túliság, minden alá van rendelve az ideológiának, és amikor valami ideológián kívülinek tetszik, akkor egész biztosan az ideológia területéhez tartozik. Minden politikai valamilyen formában, akár azért, mert kikezdi a status quót, akár azért, mert fenntartja azt, illetve a társadalmi-magánéleti, szociális-individuális is valójában politikai ideologián alapuló felosztás. Ezáltal kitűnik, hogy András szerint valójában nincs apolitikus film – lévén az ilyen film is éppen politikai, ideologikus indíttatásból akarja annak láttatni magát.
A szerző Bagi Zsolt nyomán a magas és alacsony kultúra felosztást meghaladottnak és a vizsgálat szempontjából inadekvátnak tekinti, helyette Adornóra támaszkodva a kritikai kultúra és a kultúripar felosztásból indul ki, illetve Bagi fogalmai alapján az emancipatorikus kultúrát disszenzuális és konszenzuális alapon osztja fel, előbbit megfeleltetve a művészetnek (újító), utóbbit pedig a populáris kultúra önreflexív, önleleplező, pedagógiai típusának (ütköztető). András tehát ezekből kifolyólag amikor a konszenzuális, emancipatorikus tömegfilm politikai esztétikájának meghatározását tűzi ki célul, egy olyan kategóriát alkot, amely a kritikai kultúra része, ugyanakkor tömegekhez szól, és sajátos esztétikai vonások jellemzik, amelyek politikai célt szolgálnak, ezáltal emancipatorikusak.
A második, A tömegek ügynöke című fejezetben az emancipatorikus filmek egy konszenzuális csoportja, a közösségi film kerül a középpontba. Ezeknek az alkotásoknak a lényege, hogy szubjektivációs stratégiát alkalmazva megteremtik a kollektivista politikai szubjektumot, „bevonják a nézőt a vásznon (is) megkonstruált politikai közösségbe”, „a politika tárgyaiból a politika alanyaivá” (93. o.) változtatva őket. E stratégia szemléltetéséhez a szerző egy történeti előzményt emel be, jelesül Abel Gance és Dziga Vertov filmjeinek egy-egy jelenetét, amelyek kiváltképp hasonló esztétikai megoldásokkal érték el ezt a hatást. Majd Gilles Deleuze nyomán arra
a következtetésre jut, hogy a tömegkultúra a modern
kortól már nem pusztán nem foglalkozik a néppel, hanem konkrétan hiányzik a nép, amelyet ábrázolhatna a film és amellyel a néző (politikai) közösségbe kerülhetne.
Alain Badiou és Mark Fisher munkáira támaszkodva kifejti, hogy ma a „mesterséges individualizmus korát” éljük, amely az identitáspolitika „deszubjektivációs folyamatai” révén a kollektív politikai szubjektum felszámolásán dolgozik. Így ebben a részben olyan filmeket elemez, amelyek esztétikai megoldásaikon keresztül szubjektivációs stratégiát alkalmazva a kollektivista
politikai szubjektum megteremtését célozzák. Ehhez
Roy Andersson Dalok a második emeletről (Sånger från andra våningen, 2000) Boots Riley Bocs, hogy zavarom (Sorry to Bother You, 2018), illetve Kleber Mendonça Filho és Juliano Dornelles Bacurau (2019) című filmjét választja, amelyekben az emberiség, az osztály és a nép csoportjai jelennek meg kollektivista perspektívában.
A kötet harmadik etapja az Elidegenítő stratégiák
címet viseli, amelynek a kapitalizmus működésmódjára vonatkozó központi fogalma a naturalizáció, a
„természetessé tétel” jelensége, azaz ahogy mestersége-
sen létrehozott viszonyokat természetesnek láttatnak.
A szerző szerint ennek a naturalizációs logikának a terjedésében jelentős szerepe volt a kultúriparnak. A brechti elidegenítés, a V-effektus ismertetése után leírja, hogy napjaink kontextusában miként kellene tekinteni rá:
„az elidegenítés stratégiáját a kortárs tömegkultúrában
ne annak hajdani formai vonásai, hanem kritikai/
politikai céljai alapján próbáljuk azonosítani.” (152. o.) A naturalizációs logika ellen tehát a szerző szerint az elidegenítés a megfelelő, azzal szembeszegülő esztétikai stratégia, amely ideológiakritikaként képes megnyilvánulni a „természetessé tett”, de valójában konstruált viszonyok leleplezésével. Ebben a fejezetben a különféle, naturalizációval szembeszegülő stratégiákat a szerző Császi Ádám Háromezer számozott darab (2022), Adam McKay A nagy dobás (The Big Short, 2015) és Bong Joon-ho Snowpiercer (2013) című filmjén szemlélteti. Így ezeken az előző fejezethez hasonlóan egymástól radikálisan különböző stílusú és témájú filmeken keresztül mutatja meg a reprezentáció kritikáját, az empátia elutasítását és a művészeti kizsákmányolás leleplezését; a dokumentumfilmszerű önreflexív jelenetek pedagógiai szándékát, ezáltal pedig a populáris kultúra valóságértelmező funkcióját; a látványosság és az akciók eltúlzottsága által kiváltott elidegenítő hatást, illetve a megszokott – természetesnek vélt – paradigmából való kilépés lehetőségét.
Az utolsó, Visszatérés a történelembe című fejezet a kapitalizmusra jellemző ahistorikussággal, a történelmi idő felszámolódásával, így a „kizökkent idő” problémájával foglalkozik, amely – mint a szerző megjegyzi – egyáltalán nem függetleníthető a naturalizációtól, sőt kauzális viszony húzódik e kettő között. Ahogy András írja: „[a] múlt hozzáférhetetlenségének és a jövő elképzelhetetlenségének tapasztalata ugyanakkor olyan kulturális reakciókat is eredményezett, amelyek nem az elidegenítésben és a természetesség képzetének lerombolásában találták meg a fennálló viszonyokkal való szembefordulás lehetőségét, hanem a történelmi idő elhalványuló képzetének megerősítésében”, ez esetben pedig a konszenzuális kultúra „arra vállalkozhat, hogy valamiképp artikulálhatóvá és elgondolhatóvá tegye magát a válságot, s megteremtse a vágyat a meghaladására” (210. o.). Ennek szemléltetéséhez Alfonso Cuarón Az ember gyermeke (Children of Men, 2006) és Ben Wheatley High-Rise (2015) című filmjét választja: előbbi a jövőtlenséget tematizálja, és történeti perspektívába helyezi a jelent a jövő ábrázolásával, utóbbi pedig „azt vizsgálja, hogy miként érvényesül a múlt egy jövőképében jelenünk kilátástalanságának előérzete” (211. o.).
Amint látható, a szöveg szerteágazóan vizsgálja
az ismertetett problémát, a szerző céljai többrétűek.
A Konszenzuális mozi egyrészt filmtudományos munka, amely egy új kategóriát és definíciót kínál, ennek használhatósága és alkalmazása mellett érvel; másrészt a baloldali kritikai hagyomány továbbgondolása és adaptálása a kortárs közegre; harmadrészt pedig politikai ajánlattétel és útmutatás a valóságunk és a társadalmi képzelet megváltoztatására, felszabadítására – ez a három szempont természetesen szervesen összekapcsolódik, és csak egymással összefüggésben válnak teljessé a szövegben, nem lehet őket egymásról lefejteni. A szerző rengeteg teoretikus – mindenekelőtt Alain Badiou, Bagi Zsolt, Roland Barthes, Bertolt Brecht, Gilles Deleuze, Mark Fisher, Fredric Jameson és Slavoj Žižek – elméletét használja fel, olykor szintetizálva azokat, egy koherens nézőpontot kialakítva. Ezek összehangolásán és továbbgondolásán túl a mű legfőbb erénye tehát, hogy nyíltan felvállalja és aktualizálja az interpretáció politikai megközelítésmódját, illetve létrehoz – vagy felismer – és megismertet egy új esztétikai minőséggel rendelkező kategóriát, a konszenzuális emancipatorikus tömegfilmét.
Fontos tisztázni a műben használt tömegfilm típusát és fogalmát: nem az általában értett tömegfilm egy rejtett szegletével vagy bizonyos típusával ismerkedhetünk meg, a „kortárs emancipatorikus tömegfilm” fogalmával András új esztétikai kategóriát ismer fel, illetve alkot meg, amelynek egyes alkotásai ugyan besorolhatók a magas- és populáris kultúra, illetve a szerzői vagy – hagyományos értelemben vett – tömegfilm felosztásba, valójában minőségükben eltérnek, és túlmutatnak ezeken. A tömegfilm ez esetben nem a tömegek számára tömegesen előállított, sémákkal és archetípusokkal dolgozó, könnyen dekódolható és befogadható narratív filmek csoportját jelenti, amely sok esetben pusztán lenézett, alantas, művészeti értéket nem képviselő árucikként vagy termékkét van definiálva. Illetve pontosabban fogalmazva: nem kizárólagosan ilyen filmeket takar, ugyanakkor beleférhetnek a kategóriába akár ilyen filmek is, amennyiben alkalmazzák a szerző által ismertetett emancipatorikus stratégiákat.
A szerző a következőképpen definiálja az általa használt, új tömegfilmfogalmat: a „populáris kultúra emancipatorikus vonásokkal rendelkező része”, vagyis „a tömegeknek szóló antikapitalista emancipatorikus kultúra”, amely azonban „nem a tömegeknek gyártott”, ugyanakkor „a tömegek felszabadítását célozz[a]” (23. o.). Alapvetően érthető, hogy mit ért ezalatt a szerző, és miért szükségesek ezek a kritériumok, ugyanis ahogy másutt kifejti, a tömegeknek gyártott alkotások eleve az uralkodó ideológiát fogják tükrözni, hiszen a célközönség igényét eleve az ideológia hozza létre és határozza meg. Ennek ellenére a definíciónak mégis lehet egy részleteiben paradox olvasata, ugyanis amennyiben egy alkotást nem eleve tömegek számára hoznak létre, úgy annak nyilvánossága és hozzáférhetősége korlátozottabb, és így hiába szól tömegekhez, akiknek ezáltal a felszabadítását célozza. Amennyiben nem tömegek számára gyártották, úgy hiába szól hozzájuk emancipatorikus szándékkal, ha ez az üzenet nem feltétlenül tud eljutni a célközönséghez.
Meglátásom szerint talán kiegészíthető lenne ez a definíció azzal, hogy olyan alkotások csoportja, amelyeket nem kizárólagosan tömegeknek gyártottak, de mindenképpen tömegekhez szólnak, és az emancipációjukat célozzák. Ugyanis hiába rendelkezik egy film ilyen célokkal, amennyiben csak értelmiségiekhez jut el filmfesztiválokon és művészmozikban, úgy a tömegek társadalmi képzeletét nem lesz képes formálni, pusztán egy kis csoportot tud szembesíteni vagy megerősíteni. Ez a problematika valamelyest érintve van a Háromezer számozott darabot elemző fejezetben,„A befogadó »szemlélődő jóérzésének« ellehetetlenítése, a nézőtéren uralkodó reflexek akadályozása jelenti a Háromezer számozott darab legfontosabb hatásmechanizmusát. A művészmozi látogatója készen áll arra, hogy hozzá hasonló értelmiségiekkel a »felelős« film megtekintésének közös aktusával kifejezze együttérzését a társadalmi igazságtalanság áldozataival. A Háromezer számozott darab témája és bemutatásának kontextusa azt sugallja, hogy megnézésével a befogadó részt vehet egy morális önigazoló rítusban. Az alkotás ezt akadályozó stratégiái a kulturális kontextusnak köszönhetően válnak különösen hatásossá, mivel a film olyan korszakban születik, amikor a közgondolkodásban a kultúra fogyasztásának ez az etikai minősége vált meghatározóvá.” András: Konszenzuális mozi. p. 184. 2 azonban a szerző csak arra tér ki, hogy a művészmozi értelmiségi látogatójának a „morális önigazoló rítusban” való részvételét gátolja a film stratégiája; ezzel párhuzamosan arra nincs reflexió, hogy – mivel a szerző példájában is a művészmozi a tipikus befogadási helyszín, és az értelmiségi a tipikus befogadó – emellett ez az alkotás egyáltalán mennyiben hozzáférhető vagy dekódolható a tömegek számára. Mindezek figyelembevételével meglátásom szerint a tömegek emancipációját célzó filmek esetén némiképp szükségszerű, hogy eleve a tömegeknek készüljenek, hiszen nagy valószínűséggel így válnak számukra hozzáférhetővé.
Mindez azonban felvet egy újabb problémát, mivel a gondolatmenet öntudatos – illetve osztálytudatos és rendszerkritikus – filmbefogadási gyakorlatot is feltételez. Ugyanakkor ezt a szerző elemzései alapján segíthet létrehozni maga az emancipatorikus tömegfilm a filmnyelvben rejlő lehetőségek kiaknázásával – legyen az akár egy kollektivista perspektíva elsajátítása a reprezentált tömeggel való azonosulás révén, akár a film konstruált diegetikus világából és az ezáltal közvetített ideológiából való kizökkenés az elidegenítő hatások által. Mindez viszont az alkotási-befogadási-értelmezési folyamatok szükségszerű együttállására és egyirányúságára mutat: a képzelet emancipációjához szükséges, hogy a művet ilyen céllal hozzák létre, amint az is, hogy ez a befogadóban tudatosuljon, és ilyen módon interpretálja a látottakat. Ez utóbbiból tehát az következik, hogy ez az alkalmazott gyakorlat (és elkötelezettség) több szinten kell hogy érvényesüljön. Ezért ez a paradigma és folyamat egyrészt esztétikai, abban az értelemben is, hogy az egyes alkotások formája, azaz sajátos esztétikája is tartalmazza, illetve abban is, hogy az alkotások ilyen irányú művészetelméleti leírását és kategorizálását követeli meg, másrészt ezt a megközelítést kell érvényesítenünk befogadói és interpretációs szinteken is.
A Konszenzuális mozi esztétikai/tudományos elképzelései és eredményei mellett vállaltan politikai ajánlattétel is, és mint ilyen, olykor egészen „kiáltványszerű”. Evégett, illetve a történeti hagyományokra való támaszkodása miatt is a szöveg – vállaltan és expliciten – anakronisztikus hatásúnak tűnhet.„[E]gyes olvasóimnak akár úgy is tűnhet majd, hogy könyvem politikai perspektívája korszerűtlen, hiszen nem támaszkodik a kultúrához vállaltan politikai nézőpontból közelítő kortárs írások többségére.” András: Konszenzuális mozi. p. 36. 3 (Itt ugyanakkor érdemes azt is megjegyezni, hogy napjainkban ez általánosságban is elmondható a bölcsészettudományokról; mi sem bizonyítja jobban anakronizmusukat, elvontságukból és elméletközpontúságukból adódó „gyanússágukat” a kései kapitalizmusban – hazánkban autoriter illiberalizmussal megspékelve –, mint hogy a közelmúltban is számoltak fel ilyen képzéseket magyarországi egyetemeken.Sashegyi Zsófia: A politikának hasznos, ha tönkreteszi a bölcsészetet. Válasz Online 2025. 02. 03. https://www.valaszonline.hu/2025/02/03/felsooktatas-bolcsesz-kepzes-onfenntarto-egyetem-humboldt-nemzeti-kozszolgalati-egyetem-pazmany-karoli-
germanisztika-szak-megszuntetese/ (utolsó letöltés dátuma: 2025. 09. 28.) 4 „Mert nem éri meg.”Gulyás Adrienn: Ez sem éri meg: megszűnő képzések a Károli Gáspár Református Egyetemen. Mérce 2025. 01. 02. https://merce.hu/2025/01/02/ez-sem-eri-meg-megszuno-kepzesek-a-karoli-gaspar-reformatus-egyetemen/ (utolsó letöltés dátuma: 2025. 09. 28.) 5) A Konszenzuális mozi specifikus anakronizmusa – a rendszerrel való szembehelyezkedésen felül – támogatja a baloldali kritikai hagyományból építkező, historizáló szemléletet is, amely tökéletesen illeszkedik a műben kifejtett állásponthoz és lefolytatott vizsgálathoz, ha úgy tetszik, már önmagában tekinthető politikai
állásfoglalásnak.
Mivel a szerző is foglalkozik másutt a humán tudományok helyzetével a kortárs politikai-társadalmi-gazdasági berendezkedésben,András Csaba: Ki kell purgálni a kapitalizmust a szellemtudományokból. Apertúra (2018 ősz) https://www.apertura.hu/2018/osz/andras-ki-kell-purgalni-a-kapitalizmust-a-szellemtudomanyokbol/ (utolsó letöltés dátuma: 2025. 09. 28.) 6 illetve e művében is jelen van a nyíltan vállalt politizáló hozzáállás, ez alkalmat adhat pár megjegyzésre a szövegben is tematizált politika–tudomány viszonnyalA teljesség igénye nélkül, például: „Írásom tömegkulturális fókusza a hazai politizáló esztétika, nyíltan vállalt politikai elkötelezettsége és mozgalmi nyelve pedig a jellegzetesen nem ilyen típusú beszédmódokat működtető magyarországi filmtudomány szempontjából tűnhet szokatlannak.”; „Az expliciten politizáló bölcseleti beszédmódokat az utóbbi évtizedekben Magyarországon jellegzetes gyanakvás övezi. Noha ez időszakonként és tudományáganként is eltérő stílusú és fokú, a valóság formálásának programszerű igényével fellépő bölcsészek ritkán kerülik el, hogy elkötelezettségükkel ne váltsanak ki ellenérzéseket [...] A saját politikai alapállásukat felvállaló kultúrkritikai írásokat érő legjellegzetesebb vád, hogy azok mintegy kívülről »beleolvassák« – vagy esetünkben talán inkább »belevetítik« – a művekbe sajátos szempontjaikat, és ezzel érdekeiknek megfelelően »felhasználják« azokat.”; „A kortárs magyar filmtudomány nincs híján politikai perspektíváknak és témáknak. Emellett megállapítható, hogy e könyv markánsan antikapitalista politikai álláspontjának gazdag hagyománya ugyan ismert a magyar diskurzusban, ugyanakkor élőnek jelenleg nem nevezhető. E kötetnek az is a célja, hogy hozzájáruljon e perspektíva hazai felélesztéséhez.” András: Konszenzuális mozi. pp. 25., 29., pp. 41–43. 7 kapcsolatban, ami megerősíti, hogy miért adekvát a szerző által leírt álláspont. Míg a tudomány a törvényszerűségek leírásával, addig a politika a közös valóságunk igazgatásával (akár fenntartva, akár megváltoztatva azt) foglalkozik, azonban új eredményekkel – ezáltal új perspektívákkal – a tudomány is képes a valóságunk és képzeletünk megváltoztatására (illetve ahogy a szerző is írja, az interpretációk is formálják a kultúrát). A kapitalizmus – mint politikai apparátus – viszont megfordítja ezt a viszonyrendszert, amennyiben – pont a naturalizáció által – (természet)tudományként tetszeleg vagy tekint magára, mivel gazdasági berendezkedését annak törvényszerűségével legitimálja. Ebben az esetben a kapitalizmus „felhasználja” önmaga számára a „tudományosságot”, hogy természet(es)ként tüntesse fel magát. Így a kölcsönhatások rendszerében szemben áll egymással a „tudományosított politika” (ez lenne a naturalizált kapitalizmus), illetve a „politizáló tudomány” (ez lenne a szerző által is követendőnek tartott praxis). Előbbi önmaga legitimálása és újratermelése okán, tehát ideologikus okokból (a valóság és a képzelet uralása végett) tetszeleg a tudomány képében mint természeti törvényszerűség, utóbbi pedig ezt a jelenséget írja le és magyarázza, szándékai szerint és eredményei révén elkerülhetetlenül feltárva közös, természetesnek vélt valóságunk konstruáltságát.
Tehát a tudomány valóságunk leírására és megmagyarázására szorítkozik – amelyet esetleg eredményeivel képes befolyásolni –, mivel azonban valóságunk ideologikus és átpolitizált, annak vizsgálata – a természettudományokat leszámítva – nem lehet mentes a politikai aspektustól sem. A kapitalizmus mindent inkorporál, így a kultúrában is nyilván manifesztálódik, ezáltal pedig a kultúra elméleti és tudományos vizsgálata nemcsak magáról a kultúráról, hanem a kapitalizmusról is fog törvényszerűségeket leírni. Továbbá amíg az látható, hogy a politika úgymond megkonstruálja saját „tudomány(osság)át”, hogy önmagát természeti törvényszerűségként írja le, addig a tudomány politikahasználata – vagy: a „politizáló tudomány” – egy ebből természetszerűen következő reakció, amely az önmagát természetessé alakító politikának ezáltal tudja leírni az ebből következő törvényszerűségeit.
Továbbá mivel a politika közös ügyeinket jelenti, minden, amihez köze van embernek, köze lesz a politikához is, és mivel a humán tudományok magával az emberrel, az emberivel és az ember által létrehozottal foglalkoznak, szükségszerűen foglalkoznak politikával is. Ezáltal pedig a humán tudományok, amelyek középpontjában az ember áll, szükségszerűen az emberek „érdekét képviselik” ebben a dichotóm felosztásban, továbbá a kapitalizmusban betöltött szerepük révén szükségszerűen rendszerkritikusnak kell lenniük. A bölcsészet- és humán tudományok ugyanis ellentmondanak a piaci logikának, annak szemszögéből értelmezhetetlenek, ezáltal eleve magukban foglalnak egy antikapitalista rendszerkritikus attitűdöt, ellenállva mindenféle piacosítási és tőkésítési kísérletnek.András: Ki kell purgálni a kapitalizmust a szellemtudományokból. 8 Ez a „piacképtelenség” pedig egyenesen felszámolandó jelenségként – hovatovább: ellenségként –, jobb esetben „megtűrt” és értelmezhetetlen anomáliaként van jelen a kapitalista logikában. Ebből a perspektívából nézve András Csaba ajánlata nemhogy meggondolandó lehetőségnek, hanem az egyedüli járható útnak tűnik. Ugyanis szükségszerű a politikai alapállás és vizsgálat azon rendszer jelenségeinek leírásakor, amely megfertőz és magába olvaszt mindent, ami pedig ezen törekvésnek ellenállna, azt legszívesebben felszámolná. Meglátásom szerint ugyanakkor a műben ismertetett politikai alapállás és interpretációs praxis mögött húzódó szándék összehangolható – és összehangolandó – a filmet érintő empirikus kutatásokkal is, ugyanis többféle módszernél is alkalmazható, és ideális esetben már abban is megnyilvánul, hogy milyen (rész)területeket tartunk vizsgálatra alkalmasnak. Mivel azonban a kapitalizmus nem pusztán absztrakció, hanem hétköznapi (konstruált) valóságunk igazgatója, kultúrájának vizsgálatában és kritikájában, ideológiájának erodálásában talán hatékonyabb, ha túllépünk a politika- és művészetfilozófia spekulatív területén, és tényekkel, adatokkal, mintákkal is alátámasztjuk eredményeinket.Ez meglátásom szerint nem a bölcsészettudományok megalkuvása vagy „erőltetett” alkalmazkodása a többi tudományág módszertanához és ezáltal szakítás a hagyományokkal; adatokból kiinduló tényszerű megfigyeléseken és magyarázatokon alapuló eredményekkel, kibújva a teória mindenhatósága alól, hogy az eszközként továbbra is funkcionálhasson adott vizsgálat során, talán nagyobb eséllyel tudunk (vissza)hatni a valóságra. 9
Ugyanakkor abban, hogy mindezzel valóban hatást és változást lehet elérni, mindössze bizakodni lehet. Olyan korban élünk, amelyben a kapitalizmus működési mechanizmusának (ideértve a műben említett három jelenséget: individualizáció, naturalizáció, ahistorikusság) köszönhetően a munkásmozgalom emlékké, a baloldal szubkultúrává, a tömeg pedig sokasággá degradálódott. Ezáltal a szöveg felvetései némileg utópikusak is. Ez a minőség azonban – kiegészülve a fentebb már említett historikussággal – összhangban van az írás céljaival és a kritizált jelenségekkel: András Csaba Konszenzuális mozi című könyve historizáló és egyben utópikus mű, amely mindezzel nem pusztán anakronisztikus és a kapitalizmus logikájával szembeszegülő gondolatokat közvetít, hanem talán maga is változtató erővel hathat a társadalmi képzeletre.
Kánási Botond
